LUMINA LARP 2015 - HANGULATKELTŐ NOVELLA - JOHN J. SHERWOOD TOLLÁBÓL

John J. Sherwood

Ezekről a dolgokról…

– Ezekről a dolgokról nem beszélünk – mondta Vírg.

– Egy szart.

– És így nem beszélünk.

– Na idefigyelj! – fordult a kiugrott pap Ervilhez. – Ez a falu egy szarfészek. Ne szólj közbe, Vírg, mert pofán ütlek! - emelte fel a tenyerét. A kocsmáros már épp nyitotta volna a száját, de meggondolta magát.

Ervil feszülten figyelt.

– Szóval szarfészek, barátom, és ezt nem véletlenül mondom – folytatta Karkas. – Nem azért, mert elittam az eszem, vagy ilyesmi, és már rosszul fűzöm a szavakat. Kérlek tisztelettel, az a helyezet, hogy itt mindenki maga alá csinál, ha valaki felhozza ezt a témát, amibe épp belekérdeztél, és ez még a jobbik eset, mert olyan is volt, hogy egyszerűen beverték a hozzád hasonló vándorok fejét. Bár az igaz, hogy ennyire vastag feje egyiküknek sem volt – bökött Ervil kiugró szemöldökcsontjára.

Igaz, ami igaz: a nemesített ork koponyájával kisebb udvarházak kapuját is be lehetett volna törni. Büszkék is voltak rá a tenyészkastélyban, és boldog-boldogtalannak mutogatták, míg egy nap aztán megelégelte, és erővel váltotta meg a szabadságát. Azóta a világot járta.

Mellette egy másik idegen fajzat, egy félembernyi goblin piszkálta a fogai közé szorult csirkebőrt, négy társuk pedig az egyik félreeső, ajtóhoz közeli asztal mellől figyelt. Egy hórihorgas varázsló-féle, egy mellvértes lovag, egy kövér pap meg egy csúnyácska leányzó; nehéz volt elhinni, hogy pont az ork meg a goblin a szószólójuk, bár láttak már ennél furcsábbat is errefelé. Elvégre Menedék az Elátkozott Vidék kapujának számított.

– Kapu a seggem lyuka, az – köpte Karkas, amikor meghallotta. – Ki a franc mondta ezt? Valami erioni felhajtó, mi? Fogadok, hogy valamelyik Marik-ivadék: amióta kibújtak az apjuk köpönyegéből, azt hiszik, minél nagyobbat tódítanak, annál nagyobb a jutalék. Hát egy frászt! Ha látjátok őket, verjétek be a pofájukat a nevemben.

– Ami azt illeti – jegyezte meg a goblin –, ez már megtörtént. Kaptak annyit, hogy a nevedre is jusson. De… egy pillanat! – Megtalálta, amit keresett; az ujja hegyén tartva megvizsgálta, aztán elpöckölte. – Tehát Heras Tyennernél tartottunk, meg az árumegállító jogánál.

– Olyssan Heras Tyenner. Heras Auron Tyenner az apja volt – jegyezte meg a kocsmáros, de ügyet sem vetettek rá, csak Karkas köpött egy nagyot a fűrészporos padlóra.

– Az egy barom. A bátyjai még értek valamit, de Olyssan csak egy perverz disznó.

– Velük mi történt?

– Kikkel? – kérdezett közbe Ervil. Továbbra is feszülten figyelt, de Grimmillen bakugrásait nem mindig tudta követni.

A goblin sóhajtott.

– Tehát mi történt a testvérekkel? – ismételte meg a kérdést, és közben egy „nem én választottam a csapatba”-pillantást vetett Karkasra.

A kiugrott pap láthatóan kissé elbizonytalanodott. Harákolt egyet, mintha valami kaparná a torkát, mire Grimmillen előzékenyen odatolta neki a saját poharát. Karkas egy hajtásra kiitta, aztán megrázta magát.

– Ezekről a dolgokról nem beszélünk – sietett közben a segítségére a kocsmáros.

– Kuss, Vírg! – Üvöltött rá a férfi, akinek a felesre láthatóan nagyobb szüksége volt, mint a szóbeli bátorításra. – Én nem vagyok olyan beszari alak, mint ti. – Aztán Grimmillenhez fordult. – Szóval a testvérekkel, mi? Hát, azt szokták mondani, érkezési sorrendben, igaz? Már csak Olyssan maradt, a két bátyját elvitte a Vidék.

– Valami kórság?

– Halottak.

– Jó, de mi vitte el őket? – kérdezte Ervil, mire a goblin csalódott fintort vágott.

– A hús-liget élőholtjai – pontosított akkor Karkas.

– De hát nem boszorkánymesterek voltak?

– És ha igen? Annyian jöttek, mint egy sáskajárás, a nekropoliszi őrség is kevés lett volna ellenük. Amúgy meg lehet, hogy pont az lett a vesztük. Aki elbújt a padláson vagy a csűrben, azt nem bántották.

– És a pincék? – kérdezősködött tovább Ervil. Szerette alaposan körüljárni a dolgokat. – Mi lett azokkal, akik a pincékbe bújtak?

– Pincét itt nem ásunk. Kisebb emésztők és jégvermek vannak, de pincét nem ásunk: ki tudja, mit fordítanánk ki a földből.

– Ezek szerint az élőholtak eljutottak a Tyenner-házig? – terelte vissza a történetet a fősodorhoz Grimmillen. – Senki nem állt az útjukba addig?

– Dehogynem álltak – felelte Karkas. – De igazából az inkább erőd, mint ház, szóval aki tudott, oda menekült.

– És hogy haltak meg? Mármint a két fivér.

– Nem egyszerre. Az egyik úgy tizenöt esztendeje, a másik meg vagy hét.

– Szóval többször támadtak?

– Amióta én itt vagyok, kétszer. De időnkint el-elkapnak egy-két embert a környéken. Pár éve egy egész családot. – Elkomorodott.– De hát az a hülye, aki ide gyereket szül.

Grimmillen érezte, hogy kezd veszélyesen személyes témákra terelődni a beszélgetés, úgyhogy inkább megint rákérdezett a testvérek halálára.

– Hát – mondta Karkas –, az egyiket láttam. Ruelirt. Annak letépték a fejét. Így – és mutatta, olyan mozdulattal, mint amikor kitörik egy csirke nyakát. – Hát, ha boszorkánymester volt is, nem a jobbak közül való, mert egy pukkanást sem hallottam, mikor körbevették.

– És azután? Az élőholtak megálltak? Vagy visszafordultak?

– Elfogytak.

– De… nem látszott, hogy valami céljuk van? Nem vezette őket valaki? Vagy nem hívásra mentek?

– Hát mondanak az emberek mindenfélét. Szerintem nincs itt semmi különös, csak ez egy ilyen vidék. De hát tudtuk, amikor ideköltöztünk. Mások szerint kivívtuk az itteniek haragját. Mármint értitek: az ősi holtakét. Vannak is páran, akik naponta áldoznak a helyi hekkáknak, hogy védjék meg őket. Meg aztán ott van a Felkoncolt Utazó legendája. Meg a Lefejezett Fiú. Adwin atya, a könyvtárosunk szerint ő vezette a holtakat legutóbb, de ezt senki sem látta a saját szemével. Nagy volt a fejetlenség, érted. – Röhögött. – Szerintem az öreg csak próbál valami helyi legendát fabrikálni, hogy azzal is idecsábítsuk az utazókat Végfalu meg Lairras helyett. Egy kis borzongás jót tesz az üzletnek.

Grimmillen bólintott; nem lett volna példa nélküli eset. A környékbeli falvak minden létező módon próbálták magukhoz csábítani az Elátkozott Vidékre tartó kaland- és kincskeresőket, akik vagy egyáltalán nem, vagy csak illúziók és társak nélkül tértek vissza Orwella rengetegéből. És szinte mindegyikben volt valami könyvtár vagy ereklyetár, ahol jó pénzért feljegyezték a Vidékre indulók nevét és történetét, hogy legalább az megmaradjon, ha nem térnének vissza – mert bizony évente csak egy-két sikeres kompánia, ha akadt, amelynek legalábbis kifizetődött a kaland; és csak tízévente egy, amely mesés kincsekkel, ősi ereklyékkel tért vissza az egykori kyr tartományból.

Hát, ez nem sokat segített. Grimmillen azt remélte, valami sötét titokra bukkan a testvérek halála körül, de eddig semmi szokatlan. Sőt, ami azt illeti, az Elátkozott Vidék szélén az, hogy Olyssan Tyenner árumegállító jogát a sorompósok és a fuvarosok egyaránt komolyan vették, szokatlanabbnak számított, mint akárhány élőholt rajtaütés.

Úgyhogy intett Ervilnek, hogy fizessen még egy kört, és ismét rákérdezett erre, de ezúttal nem hagyta, hogy a kiugrott pap elkalandozzon.

***

„Szóval semmi különös”, foglalta össze beszámolóját a goblin. „Egy világvégére száműzött kényúr, aki politikát játszik a falu potentátjaival; magányos, mert a fivérei kikoptak mellőle, asszonya vagy gyereke pedig nincsen.”

„Ennyi?”, kérdezte sápítozó hangon a kövér pap. „Ezt sikerült kiderítened?”

„Neked is megvolt az esélyed, Szenam. Nem emlékszem, hogy többre jutottál volna.”

„De hát az istenekre, ugyan mit kellett volna tennem?”, berzenkedett a férfi, és illatosított kendőjével megtörölgette gyöngyöző homlokát. „Megnéztem az álmaikat. Borzalmasak, én mondom. Borzalmasak.”

Igen, már beszámolt róluk: erőszak, tivornyák és orgiák, és borzalmasan sok vér. Olyssan Tyennert látta vérpatakban fürdeni maga előtt. De hát Noir úrnő sugallatai köztudottan homályosak voltak, a folyton szikrafű-álomban lebegő Szenam pedig már egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a mások álmait a sajátjaitól.

Serin da Mennir ekkor döntött úgy, hogy külön útra indul. Épp eleget szagolta már Grimmillen és Ervil pálinkabűzös leheletét, túl sokat bámulta Dyrstakhyr fancsali pofáját, a kövér papot és a lótusznémbert pedig mégannyira sem tudta elviselni: attól félt, hogy a hamis bálványaik beszöknek a szívébe, és kioltják Nap Atya tüzét. És persze velük együtt Ranil máglyájára kívánta Pezzo Marikot is, aki rábírta, hogy velük tartson. Az a romlott lelkű disznó nem átallotta megzsarolni érte!

Levetette tehát szebb napokat is megélt, ütött-kopott mellvértjét, s a vastagon bélelt bársonyzeke helyett inget és szegecses bőrzubbonyt húzott. Súlyos fattyúkardját szűk helyeken is forgatható vékony tőrkardra cserélte, s egy horgos alkarvédőt választott hozzá; a nyakába pedig egy jellegtelen, szürke-piszkos köpenyt kerített, amely elég rövid és szűk volt ahhoz, hogy ne akadályozza a gyors mozgásban, vállban és derékban viszont még épp elég bő, hogy szabadon hajolhasson vagy fordulhasson benne.

Kis tétovázás után még megkente a tőrkard hegyét egy kis idegméreggel, aminek ellenszerét gondosan a nyakába fűzve hordta egy gyűszűnyi fiolában.

Elégedetten nézett végig magán, aztán lezárta súlyos utazóládáját, betette maga mögött a szobája ajtaját, majd cselédajtón keresztül távozott a Zöld Karóhoz címzett fogadóból.

Nem éppen titokban, de elég félreeső úton ahhoz, hogy a többiek ne vegyék észre azonnal. Persze nem táplált illúziókat, hogy legalábbis a három varázstudó könnyűszerrel a nyomára bukkanna. Sőt, talán még az ork is, ha megerőltetné az orrát.

Ő viszont a saját szimata után indult. Kérdezősködni a kocsmában, amire Grimmillen és Ervil esküdött, kutakodni a könyvtárban – ahogy Dyrstakhyr tette –, vagy az örömtanyán – amit némi vitát követően Mílea vállalt magára, dacosan kikérve magának, hogy leszajházzák, mert az Örömúrnő papnőjének lenni emelkedett szolgálat, és nem kurválkodás –; mindez persze hozhatott némi hasznot, csakhogy da Mennir minél előbb szabadulni akart erről a helyről. Hisz mégis ki az az épeszű ember, aki önként jön az Elátkozott Vidékre?

Most is, ahogy átvágott Menedék – micsoda képmutató név – főterén, érezte a rothadás mindent átható szagát. Köd ülte meg a falut, eltakarva a csillagokat, fátyol mögé rejtve az első hold kísérteties-rőt fényét. Épp csak itt-ott vetült az apró ablakú, sötét gerendaházakra, a jól-rosszul rakott zsindelytetőkre és a megerősített ajtókra. Csak néhány épület rítt ki közülük. A tér déli oldalán a Süket Szamárhoz címzett taverna; attól jobbra a viszonylag újnak tűnő, vályogtéglából épített Krad-könyvtár; kissé odébb, nyugat felé pedig a kovács műhelye.

Amennyire da Mennir meg tudta ítélni, úgy kéttucat házacska állhatott a falu ezen részén, döntően a főút mentén, néhányuk egymásra támaszkodva, mások meg furcsán magányosan, hogy a szomszédjuktól olykor iramodásnyi távolság is esett. Házi veteményest, pajtát, csűrt sehol sem látott, azokhoz túl kevés volt itt a hely: ha valaki gazdálkodni akart, a távolabb eső tanyákon élt, vagy arrafelé művelt telke volt.

Először nem akart hosszan bolyongani, de eltökélte, hogy addig nem tér vissza, míg választ nem kap néhány kérdésre, márpedig minden ember hazudott, ha nyíltan megkérdezték – úgyhogy ő inkább csak figyelt; belesett a kivilágított ablakokon.

Szerencsére itt is csak a legmódosabbak tarthattak kutyát, hogy elkerüljék a vadorzást. Bár megnézte volna azt a kopót, amelyikkel vadászni lehet az Elátkozott Vidéken.

Viszont meglepve látta, hogy sok helyen mágikus fénygömbökkel világítottak mécses vagy fáklya helyett, mintha nem is a világ végén, hanem Davalonban lettek volna. Csakhogy ezeket időről-időre föl kellett tölteni mágiával; hogy miből telik ilyesmire a dolgos dwoon polgároknak, hogy hosszú téli éjszakákon megidézhessék Nap Atya fényét, az nem lehet kérdés; de vajon miből futja rá ezeknek itt, a világ végén?

No meg a házak nagy része régebbi volt harmincegynéhány esztendőnél, amikor a helyi legendárium szerint a falut alapították. Ruelir, Dacjir és Olyssan, az Alapítók; a három toroni testvér. Serin da Mennir nem igazán figyelt, hogy Erionból vagy Shulurból száműzték őket – neki aztán egyre megy, aki egyszer toroni, az toroni is marad –, de arra határozottan emlékezett, hogy Pezzo Marik alapítóknak titulálta őket.

Újraalapítók, talán. Kiebrudalták őket otthonról, mert valami fajtalan mágiát űztek – talán csak egy negyedik testvérük maradhatott otthon? nem emlékezett pontosan –, és hozták magukkal a háznépüket, hogy itt telepedjenek le, Orwella bugyrának szájában, régi romok körül, nyilván néhány már akkor is itt tengődő család nyakára.

De valami olyat hoztak a faluba, amivel kiérdemelték az itt lakók hűségét. Hisz mit is mondott a kocsmáros: „Erről nem beszélünk”, ugye? Nem azt, hogy erről nem szabad beszélnünk. Apróság, de az ő füle érzékeny volt az ilyesmire.

Elnézett a dél-délnyugatra eső, megerősített udvarházra, melynek északi sarkánál már látszott egy építés alatt álló új őrtorony csonka váza.

Ideje, hogy ott is körülnézzen.

***

Dyrstakhyr kezdte nagyon egyedül érezni magát. Grimmillen és Ervil addig fizették a köröket Karkasnak, míg csúnyán be nem rúgtak – azt hinnéd, hogy egy kétmázsás udvari ork és egy goblin az erioni falkából bárki emberfiát képes az asztal alá inni, aztán szembejön egy huszonéve kukoricapálinkát vedelő hitehagyott csuhás, és csúnyán meglepődsz –, da Mennir felszívódott a hátsó teremben, Mílea pedig ki tudja hol istápolta Szenam lelkét, tehát alighanem szikrafüvet és nadragulyateát traktált belé.

Viszont pár perc múlva a dwoon lopva távozott a cselédajtón. Dyrstakhyr először arra gondolt, érdemes lenne utána küldenie legalább az egyik famulusát, de lebeszélte magát. Ki tudja, milyen szörnyek kóborolnak odakint, neki pedig hetekbe telne újabb alkalmas rágcsálót találnia. Aztán mégis felülkerekedett a kíváncsisága. Hiába, no: unta magát. Úgyhogy rendelt még egy teát, és a kavargó gőzt félresöpörve belepillantott, hogy a fodrozódó felszínben meglássa a világot egy kis mezei egér szemével – és már szaladt is a lovag után.

Persze jócskán lemaradt, és a szaglásának sem vehette hasznát, mert csak a bokrok alatt szedhette a lábát, de korábban már dolgozott együtt da Mennirrel, úgyhogy – bár nem igazán kedvelték egymást – ismerte az észjárását. Nem volt egy beszédes alak, tehát aligha forgalmas helyeken kell keresnie, viszont mindenhol összeesküvést gyanított, és kiváló nyomozónak képzelte magát, márpedig Dyrstakhyr tapasztalata szerint az effélék imádtak leskelődni.

Nem is tévedett. Csak három utcába kellett benézni, és már rá is talált: egy juhhártyás ablaknál leskelődött éppen, egy kivágásra érett, korhadó akác mögül. A kis egérke megbújt, úgy figyelte, aztán a nyomába szegődve kísérte tovább. Jó fertályóra telt bele – a második kanna tea is kihűlt –, mire majdnem az egész falut bejárták. Vajon mit keres? – tűnődött Dyrstakhyr. Talán ő többet tud, mint én? Vagy Pezzo neki más feladatot adott?

A legifjabb Marik-fiú volt a kapocs kettejük között; nem éppen a legjobb hírű felhajtó Erionban, de még mindig sok lekötelezettje volt megboldogult apjának üzlettársai és elvbarátai között. Márpedig azokba a körökbe sem Dyrstakhyrnek, sem a társainak nem volt bejárása, miközben viszont ugyanúgy rászorultak néha a szolgáltatásaikra, mint Lándzsás Erik, vagy Jordin mester, és a tanítványa, Calemon.

Dyrstakhyr például nélküle csak jóval nehezebben – és sokkal, de sokkal drágábban – szabadulhatott volna meg korábbi nevétől és előző arcától, amelyek egy kellemetlen afférban – bizonyos félresikerült emberrablás okán – csúnyán elhasználódtak.

Hogy a többieket mivel kötötte magához, arról semmit sem tudott – illetve Mílea alighanem egy egészen más istennőt szolgált Ellana helyett, és Pezzo talán erre talált bizonyítékot –, de nyilván súlyos titkokkal, mert önszántukból aligha vállalták volna a megbízást.

Hogy is mondta Pezzo? „Egyes főrangú körök”, igen, így fogalmazott, kínosan ügyelve rá, nehogy bármi konkrétum elhangozzon, „roppant elégedetlenek azzal, hogy a száműzött Tyenner-ház gyökeret tudott ereszteni azon a kietlen vidéken. Bizonyos politikai okokból nem avatkozhatnak be sem személyesen, sem általánosan ismert lekötelezettjeik révén, ezért külső segítséget kérnek; és hát történetesen jól ismernek engem.”

„A feladat tehát egyszerű”, foglalta össze később. „Ti vagytok az első csapat, a felderítők, így hát pusztán ki kell puhatolnotok, hogy a Tyennerek milyen formális vagy informális módon gyakorolják a hatalmat a falun belül; fel kell derítenetek, hogy milyen eszközökkel ismertetik el hatalmukat az átutazókkal; és javaslatokat kell tennetek, hogy miként lehetne aláásni a hatalmukat. Bementek, körülnéztek és kijöttök.”

„Mi se egyszerűbb.”

Való igaz, hogy bizonyos válaszokat Szenam és Mílea gyorsan megtaláltak. A gazdagabb helybéliek álmaiban; a szajháknál felejtett titkaikban; a magát könyvtárosnak nevező, aszkétaéletű Krad-pap féltve őrzött iratai közt (mert kevés dolgot lehet eléggé elrejteni egy goblin tolvaj elől).

Ennek ellenére csak a felszínt kapargatták.

A helyi viszonyokat persze már az első napon átlátták. Az egyik oldalon ott volt a Tyenner-ház, akik vasmarokkal fogták a helyi kereskedelmet; a másik oldalon álltak a magukat ébredőknek nevező örök elégedetlenek, akik most éppen a Krad-pap valami őrült elméletét felkarolva próbáltak lehasítani maguknak egy szeletet a hatalomból; a harmadik csoport pedig a mindenütt jelenlévő közönyösök, a csak-azért-is kívülállók tömege, az egyszerű falusiak, akik ősi ösztönükkel mindig megérezték, hogy éppen hol eshet le nekik is egy-két zsíros falat. Ők voltak azok, akik meghallgatták Adwil atya rémmeséit a fejetlen holtról, és hálát adtak Krad bölcsességéért; de ők voltak azok is, akik naponta imádkoztak a helyi szellemekhez, az Angyalhoz, a Bírához és a Bölcshöz – biztos, ami biztos, mert Krad hátha épp nem erre néz –, és ők voltak azok is, akik nap mint nap két kezük munkájával, vérrel és verítékkel építették a falut, a gyűlölve tisztelt Olyssan Tyenner Menedékét.

Persze a világon mindenütt így mentek a dolgok, így hát ezen a kalandozók sem akadtak fent – ezért aztán folytatták a kérdezősködést, és a második napon összeírták a helyi potentátokat; a harmadikon már a bizalmasaikat is ismerték; a negyediken pedig már a jelentéktelennek tűnő küldöncöket is, akiken keresztül a pártok tartották egymással a kapcsolatot.

Az, hogy a kirakós ezen darabja fenekestül felforgatta a képet, nem érte őket váratlanul. Az ambiciózusabb emberek a világon mindenütt több vasat tartanak a tűzben, s csak alaposabb vizsgálattal lehet kideríteni, hogy a sok szövetségesük közül melyikhez húz az érdekük is – az okokra és a miértekre azonban az ötödik napon sem kaptak választ.

„Erről nem beszélünk”, mondta Vírg, és bár ő mondta ki először, Dyrstakhyr és társai már napok óta érezték, hogy valami mélyebb, sötétebb titok köt össze mindenkit a faluban.

Akkor döntött úgy Ervil és Grimmillen, hogy elég a körmönfont puhatolózásból, s inkább fölteszik egyenesen a kérdést: „Hogy van az, hogy…”

Dyrstakhyr felkapta a fejét. Tőle vagy másfél mérföldnyire, útban a Tyenner-ház felé, a kis mezei egér hátrahőkölt egy váratlan zajtól, és ijedten mozdulatlanná dermedt; aztán megpróbált elfutni, de egy kapával kettévágták.

Dyrstakhyr orrán-száján vért prüszkölt a mágikus kötelék erőszakos megszakításától, de nem ez rémítette meg annyira, hogy hullánál is fehérebbre sápadt.

Mielőtt lesújtottak a famulusára, annak szemén keresztül még látta, ahogy Serrin da Mennirnek egy fejszével a fejét vették.

Hörögve támaszkodott meg az asztalon, mert egyszerre nem kapott levegőt; azt hitte, hogy ennek is a famulus halála az oka, de aztán rájött, hogy az lehetetlen – hogy sosem adott neki az életerejéből annyit, hogy az elvesztése ilyen hatással legyen rá.

Alig bírt lábra állni; tett egy lépést Ervilék asztala felé. Az udvari ork és a goblin részegen borultak az asztallapra.

Gyanúsan mozdulatlanul.

Két lépésre futotta tőle, aztán térdre rogyott; orrán-száján akkor már patakzott a vér. Kétségbeesve próbált erőt gyűjteni, rágcsáló- és rovarfamulusai, szürke baglya, pej kancája sorra élettelenül estek össze odakint a fogadó körül, de csak csillapítani tudta általuk a vérzést, elállítani nem.

Harákolva, köhögve próbált levegőhöz jutni. Közben valahogy megtett még négy lépést. Elérte az asztalt.

Méreg – döbbent rá. Velük is méreg végzett.

Az udvari ork és a kis goblin élettelenül hevertek, úgy, ahogy az utolsó kör megütötte őket; Karkas viszont, a kiugrott pap, a bennszülött ellenálló, aki bátran vállalta a véleményét, s akinek ha a méregtől nem is, de legalább a rengeteg szesztől ott kellett volna hevernie mellettük, közönyös tekintettel mérte végig őt, és persze nem nyúlt a feléje tartott kezéért.

Nem baj. Ahhoz, amit Dyrstakhyr tenni akart, nem kellett megérintenie.

***

Úgy tért magához, mint a legrosszabb rémálmában: bilincsek és láncok közt, bár egy tömlöc falai helyett valamiféle kemény ágy deszkáihoz szorítva. Érezte, hogy arcára száradt a vér, de más baja valószínűleg nem esett; már rendesen kapott levegőt. Épp csak valami zsibbadást és szokatlan hűvöset érzett a gyomra tájékán.

Megpróbált odanézni, de nemcsak a végtagjait szorították le, hanem a fejét is, így azt sem tudta mozdítani. Farkasszemet nézett a mennyezetről lógó kétágú gyertyatartóval.

A száját felpöckölték.

– Á! – hallotta a feje mögül. – Hát magadhoz tértél.

Egy tetovált arc hajolt fölé. A halántékán és a homlokán Dyrstakhyr felismerte az Érzelmek Bástyáját és a Bagolyszemet, a bal orcáján indázó csápmotívumot viszont még nem látta. De mindegy is; a többi is elárulta, hogy egy boszorkánymesterrel van dolga. Dyrstakhyr kinyúlt a famulusai felé, hogy erőt merítve kitépje magát a bilincsiből, amíg a fickó ilyen közel van hozzá, de csak végtelen űrt talál.

Hát persze. Az utolsót is kiszipolyozta ott az ivóban, hogy megküzdjön a méreggel. Ami azt illeti, még a vendégek közül is megcsapolt néhányat, hogy életben maradjon. Az a rohadék Karkas különösen ízletes volt, az ellenméreggel a vérében.

– Lám, lám! Kezdünk emlékezni, ugye?

Igen. Karkas üvöltve fonnyadt el a kezei közt, de aztán rárontott az egyik étekfogó és néhány vendég; az egyik talán a szűcs fia volt. Alig múlt még tizennégy. Mégis mi a fene vette rá, hogy beavatkozzon?

Fogva tartója elmosolyodott.

– Hja, igen; nem is vagyunk olyan egyszerű népek, igaz? – Csorba, szuvas fogai voltak, szeme véres és gyulladt, az egyik fülét pedig lerágta valami, alighanem patkány. Dyrstakhyr látott már ilyet az erioni börtönökben. Csakhogy akkor ez nem lehet Olyssan Tyenner.

– Hát persze, hogy nem. A messir túl elfoglalt ahhoz, hogy személyesen jelen legyen. De ne aggódj! Ahogy én hallgatlak téged, úgy figyel ő is az én szememmel. Sőt, ami azt illeti, közlendője is van; bár meg kell elégedned azzal, hogy én tolmácsolom.

De mintha meggondolta volna magát, hátrébb húzódott. Dyrstakhyr hallotta, hogy matat valamivel. Addig gyorsan számba vette a lehetőségeit. Így gúzsba kötve nem tud mágiát használni; az elméjét védő pajzsokat lerombolták, és olvastak a gondolataiban, tehát bármit is kezdene, ők már előre tudják…

– Bocsánat. – A boszorkánymester feje visszakúszott a látóterébe. – Csak meg kellett húznom a szíjat a fejed körül, mert ha kitöréssel próbálkozol, az esetleg engedett volna.

… reménytelen.

– Hol is tartottunk? Á, igen. Szóval tekintettel a helyzetedre, és arra, hogy mekkora segítségünkre lehetsz a jövőben, a messir úgy tartja illőnek, hogy felvilágosítsunk idekerülésed egyes részleteiről.

Mégis megpróbálta. Takarodj a fejemből! – ordította hangtalanul, ám közben arra összpontosított, hogy legalább a fejét fölemelje, és szabadjára engedte minden rejtett tartalékát.

Sikerült. Elpattant a szíj. És akkor meglátta, hogy mi az a hűvös érzés a gyomránál. Szakszerűen felvágták, háromfelé hajtották és bonctűkkel rögzítették a hasfalát.

Pánikba esett.

– Csss! Ha mozogsz, csak rosszabb lesz. Tudod, nem akarjuk, hogy idő előtt itt hagyj minket. Olyssan úr már olyan rég szeretett volna tanulmányozni egy hozzád hasonló fajzatot, és akkora szerencsénk volt, hogy ide vetődtél.

– Tudod – folytatta, miközben egy gyors mozdulattal újabb szíjat vetett át a fején –, nem célirányosan válogattunk. Sőt, nem is mi válogattunk, azt teljes mértékben Pezzóra bíztuk. Haragudhatsz rá, de nem érdemes: ő is csak közvetítőkön keresztül tudott a feladatról, és őszintén hitte, amit nektek mondott, mert őt is így tájékoztatták.

– Hogy miért mondom el mindezt? Hogy megnyugtassalak. Jó, tudom, az ott nem szép látvány, de ne aggódj, nem vagyunk barbárok. Sőt, van egy sajátos, bár meglehetősen egyszerű alapelveken nyugvó rendszerünk, amely biztosítja a nyugalmat és a békét a faluban. Meglehetősen büszkék vagyunk rá; mostanra nyilván te is rájöttél, hogy miért. A messir egyszerűen csak szerette volna tudni, hogy vajon ellenséges szándékú kívülállókkal szemben is olyan hatékonyan működik-e Menedék, mint a belső ellenséggel szemben.

Tehát egy próba volt? Egy átkozott… gyakorlat? – akarta kérdezni Dyrstakhyr. Amin mind elbuktunk? – És akkor eszébe jutott Szenam és Mílea; az utolsó szalmaszál.

– Mármint az a kis lótuszleány? Ki kell, hogy ábrándítsalak: helyesebb lenne kígyólánynak hívnunk. Gondolom, elégedettséggel tölt el, hogy legalább ebben igazad volt. Csak tudod, amint Menedék örömlányai rájöttek, hogy hozzájuk hasonlóan Orwella hitsorosa, felvilágosították az itteni helyzetről, és gyümölcsöző együttműködésünkről. Attól tartok, hogy az ifjú hölgy már messze jár, és magával vitte az utolsó társatokat testőrként.

– De ne haragudj. Nagyon izgat engem egy személyesebb jellegű kérdés, és miután úgy érzem, már minden mást megbeszéltünk, mondd csak: a lenyelt vér kiszűrését szolgáló tasakok már gyermekként kifejlődtek a gyomrod alsó fertályán, vagy csak felnőtté érésed környékén alakultak ki? Nem tudod? Ó! Kár. Na de mindegy. Hátha a részletes vizsgálatnál majd kiderül.

Dyrstakhyr megint vergődni, tiltakozni kezdett, a teste ívben megfeszült, de csak annyit ért el vele, hogy éles fájdalom hasított a gyomrába.

– A helyedben nem tenném. Mivel számos vizsgálatot szeretnék elvégezni rajtad, erős fájdalomcsillapítót adtam, de azért megvannak a határai. Ráadásul nem fogja hagyni, hogy elveszítsd az eszméletedet. De ne aggódj – a boszorkánymester ismét elmosolyodott, és felmutatott egy szikét meg egy apró, horgos végű kampót –, nagyon, nagyon óvatos leszek, hogy minél tovább tartson.

VÉGE